Alíz! és a napszemüveges nyúl meg a rák.

próbálom feldolgozni azt a színdarabot, amit tegnap este láttunk, valahogy így:
Képzeljetek el egy hatalmas pizzát, aminek jó a reklámszövege, meg még szórólapot is adtak, hát rendeljünk onnan, áhh dehogyis inkább menjünk el az étterembe. A képek alapján jobb helyet várnál, jobb étvágyú emberekkel, halkabb beszélgetéssel és kevesebb röhögéssel. Dehát eljöttél, leülsz, rendelsz, és vársz. Megkapod a hatalmas adag pizzát, és a meglepődöttségtől még wc-re se bírsz kitámolyogni, hogy hányj egyet. Még a sajt is hiányzik a tetejéről, ami legalább összefogná, vagy csak eltakarná azt a zagyvaságot, ami alatta van. De kikérted, kifizeted, megeszed. Próbálod. Néhol érződik a sonka, a brokkoli és az egyéb feltét íze, meg még talán valami só meg fűszer, de hiába jó az az egy-két falat a végét csak ott hagyod, és kimenekülsz. Aztán még egy napig azon imádkozol, hogy nehogy visszaköszönjön, mert a gyomrod még mindig nem bírta feldolgozni. De ha szerencséd van pár nap múlva ez is megemésztődik, és egy rakás szarként távozik. Tapasztalatokat levonod: lehet, hogy a hely jó volt, csak az az egy pizza nem, vagy a szakács volt másnapos, vagy csak a te ízlésed nem elég nyitott egy ilyen modern (érdekes?) felfogásban elkészített pizzához.
De azért a pizzát szereted, arról csak nem mondanál le, nem?