sevilla

tehetetlen vagyok, és szomorú
munka nélkül lehet élni, de nem érdemes, valamit kell csinálni mert felőröli lelkileg az embert a semmittevés. kedvetlenné válik, és függővé másoktól mind anyagilag mind érzelmileg.
nem akarok hazamenni, de maradni sem tudnék, így nem...

2 óra még, és egy kicsi

hogy tudnám megérteni mások vallását, ha a sajátomat sem értem.
csodálom azokat, akik teljes szívből tudnak hinni valamiben.

a változás?!

tudom, hogy itthon vagyok, érezni nehezebb

lassan de biztosan eltűnnek az emlékek, azt hittem, hogy ha hazajövök, rossz lesz visszaszokni. most, hogy már egy ideje itthon vagyok és kezdek teljesen visszarázódni, kezd minden visszatérni a - ha nem is régi, de valami olyasmi - kerékvágásba. halványulnak a kinti élményeim, nem szeretném elfelejteni, semmit, nem akarom
azt szeretném gondolni egy fél év múlva is, amit olyan lelkesen állítottam, mikor hazajöttem, hogy igen, jó kint lenni, és érdemes kimenni, és bármire képes vagyok, napról napra kevésbé érzem így, jobban szerettem azt az önmagamat, aki azt hitte, hogy bárhol képes élni, dolgozni és nem csak képes rá, hanem élvezi is...

talán nem is lenne semmi gond, ha itthon is úgy érezhetném a lehetőségek korlátlanok, és én tudok élni velük

egyébként vágytam arra, hogy ne változzanak a dolgok, emberek, amíg én máshol vagyok, és reménykedtem, hogy azt mondják majd jólvan, én még mindig ugyanaz vagyok, akit megismertek jó pár éve, és még mindig szeretnek, kedvelnek
megtörtént, ezt mondták, de én ettől most szomorú vagyok, csak most jöttem rá, hogy ez azt jelenti, hogy amit én gondoltam, hogy mégiscsak változtam kicsit, erősebb lettem, magabiztosabb, nem látszik. nem változtam volna semmit 7 hónap egyedül boldogulás után egy idegen országban? tanultam rengeteget a munkatársaimtól az építészetről, de remélem, ha most nem is látszik, később képes leszek kamatoztatni az egyéb megszerzett tudást is.